Potyók Tamás
festőművész
Nyitó » Írások » Rólam
Biográfia
Galéria
Kiállítások
Video
Hírek
Info
Elhangzott 2011. 03. 18-án a Simonffy Galériában.
Elég nehéz éveket tudhatunk a hátunk mögött, szürke, kínos időszakokat, amikor azt gondoltuk, hogy a politika és a gazdaság nem igazán a mi javunkat szolgálta. Nem éreztük azt, hogy ez a világ a létező világok legjobbika lenne – pedig ez a legkevesebb, ami kijárna nekünk. A sajtót lapozva, a híreket böngészve-hallgatva nézve gyakran kedvünk keseredett. Minden szürkének, sötétnek, iszonyatosnak tűnt, kilátástalannak, szomorúnak, mint egy olajfoltos őszi pocsolya.
Ugyanakkor élni kell. Ezt tudjuk mindnyájan. Mert élni jó. A világ olyan, amilyen: ez az idő a miénk, itt és most vagyunk otthon a világban, most kell boldogulnunk valamiképpen. Azért az ég sem mindig palaszürke és a fű csomói sem csak piszkossárgán képesek lobogni. A port lefújja a kövezetről a szél, az éjszakát elsodorja a hajnal, a nappal fényében pedig láthatóvá válnak azok a formák, színek, melyek által értelmezhetővé válik a körülöttünk hullámzó valóság. Az a jelen, melyben sok mindennek van helye és értelme. Nekünk is, a terveinknek, reményeinknek, vágyainknak – mindannak, ami hasznos és annak is, amit nem lehet statisztikák és számok, százalékok és hozamok börtönébe tolni. Ilyen a művészet is. Mindegy, milyen az ég Berlin, Budapest vagy éppen Debrecen felett, vannak, akik képesek arra, hogy született és szerzett tehetségüket egy olyan nemes cél szolgálatába állítsák, mely az egész emberi nem szellemiségét építgeti. Itt persze engedelmükkel gyorsan meg is állok, hiszen a művészet nem pusztán nagy szavak, mély értelmű vagy mély értelműnek tűnő gondolatok gyűjteménye. Nem csupán a lehető legkevesebbek kiváltsága, a hétköznapokhoz képest nyomasztóan távoli és csakis nehezen értelmezhető súly, amivel birkózni, küzdeni kell. Azt is kell, természetesen, de azért az örömöt ne hagyjuk ki a sorból. A művészet öröm forrása is kell, hogy legyen. S nem csupán annak, aki alkotóként vesz részt a folyamatban, hanem annak is, aki ott áll a másik oldalon, hallgatja a zenét, figyeli a színi előadást, olvassa a szöveget, ami lehet vers vagy próza, nézi a filmet, vagy rácsodálkozik egy-egy fotóra, rajzra, festményre. Ezt az örömöt és örömforrást az elmúlt évszázadok és évtizedek meglehetősen ambivalensen kezelték, időnként a művészet megszűnt híd lenni ember és ember között, máskor a végletekig felhígult, olyan lett, mint egy kávé, amiben van forró víz, talán cukor is, meg tej, de épp a lényeg, a pörkölt fekete maradt ki belőle, így aztán ha édes is volt, már-már émelyítően is az, nem felelt meg eredeti küldetésének, végső soron ihatatlan löttyöt kapott a fogyasztó, függetlenül attól, milyen szép csészébe is töltötték ezt a förtelmet, és milyen nagy szavakkal kívánták leönteni a torkunkon.

Az élet azonban élni akar, a művészet pedig létezni és szolgálni. A képzőművészet ma nem olyan, mint ezer vagy ötszáz, vagy harminc éve. S ez így rendben is van. Más művészeti ágak sem olyanok, mint hajdan. Michelangelo és Bach, Botticcelli és Mozart zseniálisak, de ha ma ugyanazt a teljesítményt ugyanazzal a technikával, ugyanolyan témákkal próbálja valaki elérni, idegen lesz a kortól, melyben létezünk, és értelmetlenné válik. A forrás persze forrás marad, és jó, ha a forrás tiszta. De önmagunk értelmezése nem merülhet ki puszta másolásban,és nem épülhet a nyers és nyilvánvaló tagadásra sem, hogy valami mást nyújtsunk, és azért nyújtsunk mást, mert van, ami már volt, és most legyen bármi, csak éppen az nem.

Potyók Tamás jó választásnak látszik itt, e kiállítótérben. Bárhonnan is indult, s bármerre tart, ahol most áll, az jó hely, jó irány, jó pálya. Megfelelő arányban jelenik meg műveiben a múlt, a jelen és a jövő. Tisztában van a hagyomány fontosságával. De nem akar anakronisztikus módon úgy tenni, mintha ma nem 2011-et mutatna a naptár. Tudja, mi történt az elmúlt századokban, de most él, itt és most van otthon a világban. Emlegettem általam nagyra tartott és imádott zeneszerzőket. Mozart és Bach ma is aktuális. De a jelenben másféle zenéket is hallgatunk. Ma nem a reneszánsz vagy a barokk idejét éljük. Ma van popzene is, és annak is megannyi ága, színe, hangulata. Ez a festőművész bárhonnan is indult, itt van a mi jelenünkben, és ezáltal nagyban rokonítható a popzenével is akár. Arról üzen, azt festi meg biztos technikai tudással, nagy tehetséggel és vonzó ötletek nyomán, ami a mi életünk. S olyannak, amilyen. Szólnak képei az örömről, és szólnak furcsa, nehezen értelmezhető hangulatainkról. Képein ott vagyunk úgy, amilyenek valójában is vagyunk mi. Színesen, divatosan, vagy éppen unatkozva. Buszra várunk, nézzük a közeledő villamost, álmodozunk, szeretnénk örökre ott ragadni az erdélyi táj feledhetetlen pillanatában, vagy a római utcák labirintusában, elrohanni a Csonkatemplom előtt, rácsodálkozni a szökőkútra, nézni az alkonyatot. Vagy ha úgy tetszik, mert úgy tartja kedvünk, felismerhetjük a mitológiák lényeit is az állatalakokban, vagy az örök nőt az aktokban. Ott van e képeken a sok részletben mindaz, ami fontos a mai húszas-harmincas-negyvenes generációknak. Ott van az életünk. A szerelmünk, a bánatunk, a lehetőségeink. Ez a világ, amely időközben egy másik szintre is kiterjeszkedett, mert harminc éve, amikor még gyerekek voltunk, nem létezett például az internet, nem tudtunk postabélyeg nélkül is levelezni egymással, nem hívhattuk fel egymást csak úgy, bármikor és bárhonnan. Ha akkor szerettem volna előzetesen megnézni Potyók Tamás képeit, úgy, hogy ki se mozduljak otthonról, nem ment volna olyan egyszerűen, mint most, amikor bekapcsolok egy számítógépet, s beütöm a nevét a keresőbe, és nézem, milyen fantasztikus színek áradnak felém a monitor segítségével.

Igen, ez a világ ilyen is. Ez az alkotó művész pedig erről a korról üzen nekünk, kortársainak, s azoknak, akik majd egyszer utánunk jönnek, és próbálják megtalálni önmagukat abban a világban, és az ő fejükben is az dobog majd, hogy élni mégiscsak jó, s minél jobb lenne otthon érezni magukat abban a világban, abban az időben, melyet a sors jóvoltából birtokba vehetnek egyetlen és egyszeri, megismételhetetlen, ennélfogva mindennél fontosabb és szebb életükben. Nem tudom, akkor milyen zenék szólnak majd, milyen új művészeti ágazatokkal gazdagodik a világ, hol tart majd a technika, mely robbanásszerűen hat a mára és alakítja a holnapot. De úgy érzem, a ma itt látható festmények sorából lesz néhány, mely számukra tökéletesen leképezi azt a kort, melyben mi, utódaink elődei otthon voltunk: zenét hallgattunk, bort ittunk, spagettit főztünk, buszbérletet váltottunk, könyvet lapoztunk, villamosra szálltunk, szerettünk, nevettünk, sírtunk, emlékeztünk, álmodoztunk.
Szénási Miklós újságíró
2011.03.18.
POTYÓK TAMÁS MÁTÉSZALKAI KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Vitéz Ferenc Mátészalka, 2010. december 13.
Kolorittal tereket írni át
Beszélgetés Potyók Tamás festőművésszel
2010.12.09. Áfra János
Interjú Potyók Tamás festőművésszel
Bence Attila 2010. május 10., hétfő
Színek mitológiája
Gondolat ok Potyók Tamás festészetéről
2010 Bognár Zsófia
Bényi Árpád festőművész Potyók Tamásról
Bényi Árpád festőművész
Töredék Potyók Tamásról
ifj. Gyergyádesz László művészettörténész